HU / EN

BUHÁLY JÓZSEF festőművész

2017. december 03.

BUHÁLY JÓZSEF festőművész

kiállítása 2018. január 30-ig

1945. július 17-én született Nyírtasson, nyolc gyermekes családban.
1971-77- között végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, festő szakon.
Mesterei: Barcsay Jenő, Kádár György, Szentiványi Lajos, Kokas Ignác voltak.

 

 

 

MELANKÓLIA, DERŰ

Buhály József festészete

 

 

 

Buhály József festészetének bemutatására és elemzésére a két egykori kiváló művészeti szakember, a Szentendréhez ezernyi szállal kötődő Chikán Bálint művészettörténész és Hann Ferenc művészeti író lenne hivatott. Mert ha áttekintjük az 1945-ben, tehát több mint hetven esztendővel ezelőtt született, az 1970-es évek óta festőként jelentkező, s 1979-től Szentendrén életművét építő Buhály József munkásságát tanúsító dokumentációt, akkor egy pillanat alatt felmérhetjük, hogy kezdetben Chikán Bálint kísérte szakcikkeivel, katalógus-bevezetőivel e festő művészi tevékenységét, majd az 1980-as évek után annak a Hann Ferencnek a szövegei, interpretációi váltak fontossá, aki 1997-ben egy önálló kiadvány bevezetőjében is megvonta Buhály József festői-grafikusi munkálkodásának művészeti tanulságait. Vagyis törvényszerű, ha az e szentendrei alkotó életművét felidéző könyv bevezetése kapcsán, a Buhály-művek értelmezése során e két kitűnő szakemberhez, az 1999-ben elhunyt Chikán Bálinthoz és a 2010-ben eltávozott Hann Ferenchez, illetve dolgozataikhoz, értekezéseikhez fordulunk segítségért.

 

 

Chikán Bálint egy kiállítás-megnyitó beszédében, 1982-ben Veszprémben arról szólt, hogy „Buhály József képei és grafikái elsősorban a nyírségi kötődést, az általa régóta ismert és szeretett szegény emberek, nehézsorsú szabolcsi öregasszonyok életét idézik közénk…. Én azt hiszem, sőt vallom – mondta –, hogy ideidézni legalább olyan fontos a Nyírséget, mint Párizst vagy New Yorkot. Európaiságunkhoz kell az is, hogy hazánkat ismerjük. … Mert ha láttunk is aratás után gabonaföldet, más volt az élményünk, mint kívülállóknak, mint a művésznek, aki otthon van a tájban. … És ami a legfontosabb: Buhály képein konkrétan vagy áttételesen, de mindig jelen van az ember. Méghozzá alakjai himnikus pátosszal megfogalmazott figurákként jelennek meg, melyek hihető erővel sugározzák felénk korunk egyik alapigazságát: Isten bennünk lakozik. Azaz: csak az önmagában biztos, szilárd, belülről irányított ember lehet alapja mindenféle humánus közösségnek. … Ez a hit, az emberbe vetett legmélyebb hit sugárzik a művész alkotásaiból.”

 

 

Hann Ferenc 1997-es tanulmányában Buhály József piktúráját a XX. század magyar festészeti törekvések fő áramainak fénytörésében vizsgálja: „Választhatta volna talán a vásárhelyi iskola hagyományait. Buhályt azonban soha nem érdekelte a zsánerfestészet. Sokkal inkább sorsformák érdekelték, a tünékeny idő, mely megőrizni, de roncsolni is képes; az idő, melyben az általa még ismert természetes paraszti életforma felszívódott, eltűnt, lassan emlékké vált. Nem akart elgyötört, szenvedő öreg arcokat, kerítésnek támaszkodó hajlott figurákat festeni, sem a naturalizmust az újrealizmussal összemosó alföldi festészet hámló falú, düledező tanyáit. Valaminek a lényegét akarta művészetébe átmenteni, nem a felszíni jegyeket. …. Buhály szimbolikus jeleket, rejtélyes formákat fedezett fel magának, s egy vissza-visszatérő figurát, melyet tetszése szerint helyez el a kompozícióban. Ez a figura egy idős parasztasszony, pontosabban annak absztrakciója. Nincs arca … csak egy csuklyaszerű ruha, vagy berlinerkendő jelzi a figurát. Az alak előredől, a drapérián puha fények csillannak meg. Ez a sorshordozó, különféle szituációkban helyezkedő alak, más és más megjelenésmódban ott van a századvég számos magyar mesterénél.”

 

 

A két szakember által megfogalmazottak érvényesek a művész utóbbi másfél-két évtizedben alkotott munkáira is, amelyek a korábbi alkotóperiódusok törekvéseinek következetes továbbvivői: Buhály József a közelmúlt éveiben festett, rajzolt alkotásai formailag, technikailag, és tartalmilag is harmonikusan kapcsolódnak az életmű alapozó időszakában született művekhez. Porfestékkel, plextollal farostlemezre és kartonra festett, akvarellel, színes ceruzával és zsírkrétával, olajpasztellel papírra rögzített, gyakran a különböző technikákat egyszerre, együttesen alkalmazó kompozíciói a hagyományos festői-grafikai műformák kereteibe és rendszerébe illeszkedő alkotások, amelyeknek tradicionális sorát gyakran bontja meg egy-egy triptichon – hármaskép –, vagy tondó – szabályos kör alakú képsík –, vagy rendhagyó, ovális képmező, s amelyeket mindig különleges, különös igényességgel kiválasztott, klasszikus művekhez illő keretbe foglal a művész.

 

 

Az anyagok és a technikák váltakozása, illetve vegyes technikává egyesítése egyszersmind azt a gazdag kifejezési lehetőség-világot is megteremti a művésznek, amelyben a színnek és a megjelenített motívumnak, a festőiségnek és a rajzosságnak azonos szerepe, egyenlő súlyú megszólalási esélye van. Ezáltal foglalhatja különleges egységbe a szürreális árnyaltságú, konstruktív képépítő elemeket is hordozó, mondandóját szimbolikus-metaforikus kifejezésekké érlelő festői futamokra, és hallatlan aprólékos kidolgozású, színes grafikai tükröztetésekre alapozott kompozícióit. Azokat a kompozícióit, melyeket éppúgy minősíthetünk valósághűnek, természetelvűnek, és bizonyos esetekben elvontnak, absztraktnak, amelyeken azonos súllyal jelenhetnek meg konkrét alakok és pontosan beazonosítható környezeti elemek: így a vissza-visszatérő arctalan, fejkendőbe burkolózó, mitikus tartalmakat hordozó nőalak, vagy a belső és a külső tér közötti kapcsolatot vagy elválasztást jelző, ablakkal megnyitott fal, és a titokzatos magasságokba vagy mélységekbe vezérlő lépcső. Mindezen motívumok egy sejtelmes, derengő, átszüremlésekkel és elfojtottságokkal terhes, finom átmenetekkel modellált kolorit révén öltenek testet, amelyeknek kivilágosodásait és elsötétüléseit, feloldódásait és kiemeléseit, elenyészéseit és kikristályosodásait a bizonyosságok és kétségek, a felismerések és a megismerhetetlenségek ambivalenciái vezérlik. Sokszor eldönthetetlen – és talán ez a kétség teremti meg a Buhály-képek izzó feszültségét – hogy valóságos, vagy valóságon túli látvány tárul elénk egy-egy mű elégikus-látomásos megjelenítése, tükröztetése által. A sejtelmes-borongós színvilágra, a balladisztikus jellegű, súlyos motívumokra hivatkozva Buhály József karakteresen egyéni hangúvá és atmoszferikus sugárzásúvá érlelt művészetét könnyen minősíthetnénk szomorúnak, lehangoltnak, pesszimizmussal átitatottnak, holott ezek inkább a lelki egyensúlyt kereső, a létezés titkaival és dilemmáival viaskodó, a válaszokat a megnyugvásban, a megbékélésben, a szemlélődésben, a csendes meditációban, a melankolikus derűben kereső és meglelő összegzések.

 

 

És természetesen, mint korábban is felmerült, újra meg újra felvetődik egy immár harminchat éve Szentendrén dolgozó művész esetében a festészete szentendreiségének, a piktúrája szentendrei tradícióba ágyazottságának kérdése. Az életmű metszetében, a kétezres évek termésének tükrében is megállapítható, hogy a művész szülőföldhöz, a nyírségi tájhoz való kötődését nem írta felül, nem hallgattatta el a számos jellegzetes vonásban megragadható, megannyi különleges stilisztikai jegyben tetten érhető modern szentendrei művészet hatása.  Egy-egy formai elemben, néhány motívumban, az elődök munkásságával teremtett, áttételes, mély kapcsolatban – így Barcsay Jenő, Miháltz Pál művészetének szellemiségére hivatkozhatunk – tetten érhető Buhály József és a művészete kibontakozásához megadatott színtér, a Szentendre és művészeti múltja és jelene közötti kontaktus, amely kapcsán azonban nem azt kell megállapítanunk, hogy ő szentendrei művész, hanem azt, hogy egy önálló arculatú, autonóm művész munkássága áll előttünk – amely történetesen Szentendre művészetét is gazdagítja. 

 

 

 

                                                                                       Wehner Tibor