HU / EN

Emlékezés. Asztalos Zsolt kiállítása

2018. október 08.

Emlékezés. Asztalos Zsolt kiállítása

Asztalos Zsolt Munkácsy -díjas festőművész kiállítása október 30-ig

A múlt emlékei olyanok mint különálló hangjegyek, melyeket egy bizonyos korban, korszellemben dallammá alakítjuk, és egy kottában lejegyezzük.

Asztalos Zsolt 1974-ben született Mátészalkán. Itt végezte általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait. A Képzőművészeti Főiskolát 1993-1999 között folytatta festő szakon. Közel 100 hazai és nemzetközi kiállításon vett részt. 2013-ban önálló kiállításával képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén - “Kilőtték, de nem robbant fel” címmel. 2006-ban Derkovits Gyula-díjjal, 2015-ben pedig Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Korábban a  Szatmári Múzeumban rögtön a gimnázium befejezése után, 1992-ben állított ki.

 

Asztalos Zsolt

 

TÖRTÉNELEM - Az én verzióm

 

 

“A történetírás a megtörtént dolgok filozófiája” – írja Egon Friedell.  Minden történetírás egy szubjektum által születik, bármennyire törekszik tudományos objektivitásra. A szubjektum világnézete, lelki attitűdje, befolyásoltsága, ismeretelméleti rendszere kiiktathatlan. A múltról való bármilyen kijelentést magunkról mondjuk, kitágítjuk énünk öntudatát. Ugyanakkor a kollektív identitástudat, a korszellem és a koreszmény szintén befolyásolja, torzítja és alakítja a történelmi múlthoz, az emlékezethez való viszonyunkat. A múlt tökéletes megismerése lehetetlen. Soha nem tudhatjuk meg pontosan a végső igazságot. A történelemről való gondolkodás ilyen módon költészet. Egon Friedell szerint csak legendákról beszélhetünk. Ahogyan ő mondja: “Mindnyájan legendák leszünk egyszer.” Vannak vonások, melyek elmosódnak, olykor eltűnnek, egyesek pedig felerősödnek. “Csak részek és darabok maradnak meg.” – írja. Ezeket építjük össze, és hozunk létre egy újabb valóságot. A múlt megmaradt emlékeit darabokra szedjük annak reményében, hogy újra összerakva megismerhetjük a teljes valóságot. Mikor összeillesztjük a darabokat, azt már mai tudásunk szerint, eszközeink és korszellemünk alapján tesszük. Az elkészült mű eredetinek hat, de az ízesülései, a struktúrája és részletei már maiak. Az egész egy illúzió.


Mondhatnánk úgy is, hogy a múlt emlékei olyanok mint különálló hangjegyek, melyeket egy bizonyos korban, korszellemben dallammá alakítjuk, és egy kottában lejegyezzük. Minden kornak megvan a maga dallamvilága. Minden történelmi emlék arra vár, hogy a jövő megtermékenyítse, és létrehozzon belőle egy valóságot.


Gyáni Tibor így ír az emlékezésről: “A múlt éppen olyan, amilyennek a mából visszatekintve mutatja magát.” Majd hozzáteszi: “A szerkesztés műveletét a múlttól való távolság hossza határozza meg, és kiváltkép az utótörténet alakulása együtt határozza meg, ehhez képest másodlagos, mit észleltünk valaha.”


A múltról való gondolkodás alakítható, variálható, hisz nem kizárólag az erdeti igazságról szól, hanem önmagunkról. Ennek alapján mindenki megírhatja saját verzióját, ahogyan ezzel a kiállítással is utaltam rá az én esetemben.


Megható, ahogyan az ember számára valamilyen ok által fontos a múlt felfedezése.  Az, ahogyan  féltő, és óvó és vigyázó kezek gondos tüsténkedései próbálják a múlt elemeibő felépíteni újra a  már nem létező valóságot. Vajon miért ennyire fontos? Olyan, mintha egy nagy történetet írnánk, mely a múltban kezdődött el, és a jelenben is tart. Valahogy magunkban írjuk a történetet, mindenki a sajátját.


Szeretném idehozni a Kánonírást. A Kánont sok esetben egy szűkebb csoport írja, és terjeszti ki a társadalom egészére. A Kánonban rögzítődik, mi marad fent értékként és mi nem. Nagy kérdés, hogy milyen szempontok szerint kerül be valaki vagy valami a Kánonba, és mi alapján nem. Ahogyan a múlt költői emlékezetét, úgy a Kánont is szubjektíven megírhatja mindenki a maga ízlése és meggyőződése szerint.