HU / EN

SZATMÁRI SZEKEREK

2011. augusztus 11.

SZATMÁRI SZEKEREK

Magyarország legnagyobb szekérgyűjteménye

Kígyóvasalásos szatmári szekerek

 

A szekerek alkatrészeinek változásai a hosszú évszázadok tapasztalatai és más tájak stílusjegyei alapján a forma és funkció egységének klasszikus példáit adják anélkül, hogy mérnöki tervezésről lenne szó. Legnagyobb értéküket az adja, hogy a kerékgyártók és kovácsmesterek mindenkor alkalmazkodtak a földrajzi környezet kedvező és kényszerítő erejéhez. Ennek megfelelően táji típusokat hoztak létre, kiegészítve ezeket saját esztétikai elképzeléseikkel és megrendelőik elvárásaival. Ezzel magyarázható, hogy egy adott tájon belül formailag azonos, de eltérő stílusjegyeket hordozó szekértípusok jöttek létre. A különböző típusok kialakulását a szekér tulajdonosának anyagi helyzete, esztétikai igényessége, a mesterek szakmabeli tudása és tapasztalata befolyásolta. Mivel a szekér rendeltetésénél fogva távoli tájakról is eljutott hozzánk, így az itt élő bognárok más vidékek mestereinek tapasztalatait is felhasználták.

A szekerek formájában, alakjában, használati módjában és terminológiájában benne élt a táj, tükröződött a vidék arculata, jellege. A szekér státuszszimbólum is volt, mint napjainkban az autó, hiszen jelezte tulajdonosának anyagi helyzetét, a közösségben betöltött társadalmi szerepét.

A szabolcs-szatmár-beregi szekerek formailag egységesnek mondhatók, de ha jobban megfigyeljük, alig találunk két egyformát. Az eltérések a használat módjából, a vontatásra használt állatok fajtájából, valamint a szekér anyagából adódnak. A használat módja szerint  különbséget teszünk kasosszekér, rövidszekér, nyújtottszekér, deszkásszekér és országosszekér között. Vonóállatok szerint ökrös-, tehén-, egy- és többlovas szekeret különböztetünk meg.

A gazda, ha új szekeret akart készíttetni, elővette három-négy éve levágott szerszámfáját, melyből a kerékgyártó kiválogatta az arra alkalmasat. Míg az erdőkben bőven volt fa, az oldalakat és a zápokat kőrisfából, a kerékagyat szilfából, a rudat nyírfából készítették. Újabban már akácfát használtak. A keréknek való fát teknőben forrázták vagy kemencében melegítették, majd az úgynevezett kerékfal kihajtó padban formálták, a küllők helyét kerékszéken kifúrták, végül a kerekeket összeillesztették. Ha készen volt a famunka, még hónapokig száradnia kellett, hogy a kovácsmester kézbe vehesse.

Kerékgyártó mester majd minden faluban működött, s a szekerek készítése mellett javításukat is elvégezte. Mivel a szekér több mesterember produktuma, a kerékgyártó és a kovácsmester összedolgozott, ahogy mondják, társban voltak.

Amikor a szekér famunkáját a kerékgyártó felesben elvállalta, majd a gazda által megvásárolt vasanyagból a kovács bevasalta, akkor kezdhettek eladásra dolgozni. A társban lévő mesterek ugyanis évente 5-6 szekeret „lespóroltak” a megrendelésre készített szekerek anyagából, amelyeket aztán a mátészalkai, csengeri, fehérgyarmati, nagykárolyi, szatmárnémeti nagyvásárokon értékesítettek.

A tehetősebb gazdák bevasalt szekeret soha nem vettek, mindig ízlésüknek megfelelően csináltatták, de azért gazdára találtak a vásári szekerek is. Azok a kerékgyártó mesterek, akik nem társban dolgoztak a kovácsokkal, a maguk készítette famunkát, komplett szekereket, külön lőcsöket, kész kerekeket, első és hátsó saroglyákat, oldalakat szintén a vásárokon árusították, de lakásukon is árulták. A komplett szekeret a földön összerakták, hogy a vevő megmustrálhassa, mielőtt beleszeretett volna.

A szekerek népművészeti értékét a farészeken kevés számban megjelenő  faragáson túl a míves vasalás, a kovácsmunka jelentette.

Ha gazda a vásárban vette meg a szekeret, akkor hazavitte és a falubeli kováccsal vasaltatta be. A vasalás ára a két világháború között 4 mázsa búza ára volt, egy hétsukkos szekér ára pedig 10 mázsa búzával volt egyenértékű.  

A legelterjedtebb és legkedveltebb a hétsukkos szekér volt, de akiknek jó remonda (az év nagy részében szabadban tartott) lovaik voltak, azok közül sokan kedvelték a kilencsukkosakat. Az ilyen szekérre 30 mázsa terhet is rakhattak. Amelyik gazdának kilencsukkos igásszekere volt, az tartott mellette hatsukkos kis futószekeret is. A sukk ősi hosszmérték: a két ököl és az egymás felé fordított, összeérő két hüvelykujj együttes hossza. A gazda öklének nagyságától függően kb. 24-28 cm volt. Ácsok, kerékgyártók, kovácsok használták.

Az első világháború előtt az 1910-es években még nem festették a szekereket. A kész szekér a maga színében maradt, ugyanis azt tartották, hogy a festéssel a kerékgyártó a szekér hibáit akarja eltüntetni. Mindössze annyit tettek, hogy a lőcsöket tűzön gyengén megpergelték, majd kindrusszal, tojásfehérjébe kevert fekete porfestékkel befestették. Az 1930-as évektől kezdték a szekereket zöldre, pirosra, szatinóberre (sárgára, barnára) festegetni. Nagyban elősegítették ezt az egyre jobban terjedő őszi szüreti felvonulások, távolabbi falvakba történő szekerezések a lakodalmak során, amikor is nem volt mindegy, hogy ki milyen szekéren ül és milyen lovakat hajt.

A szekér fő alkatrészei azonosak voltak megyeszerte, sőt országosan is. Eltéréseket csak a kerékgyártó mesterek saját stílusa, a helyi sajátosságok, a megrendelő elvárása és a divat befolyásolta.

A szekér famunkáját készítő kerékgyártó mester kétnyelű késével (vonókés) minden saroglya elejébe, az oldalzápokba  a végleges simítások előtt „belelökte a maga cifráját”, a magyarbajuszt  

 A saroglyák lehettek egyenesek, de a homokfutókon, melyekkel a vásárba is jártak, már ívesen hajlított saroglyákat, sőt sárhányót is alkalmaztak. Ezeknek a kidolgozása sokkal finomabb, kecsesebb volt, mint a munkaszekereké.  

A kovácsmester az első felhéc vaspántjaira rózsákat rakott, ezek alapján lehetett megkülönböztetni, hogy melyik mester készítette. Ez volt a kovácsmester névjegye. A felhécrózsák számos típusa megtalálható a Szatmári Múzeum gyűjteményében, de nincs két egyforma közöttük.A rúdszárnyakra általában kígyókat kovácsoltak, ugyanis a páros rúdszárny íves alakja kínálta is a kígyóformát.

A leglátványosabbak a bérfát és a hátsó felhécet összekötő, gömbvasból kiképzett sallangók vagy oldalgúzsok. Ezeken is megjelenik a stilizált vagy organikus kígyóforma, de emellett az oldalgúzsok formagazdagsága a népi díszítőművészet számos más motívumát is felhasználta.

A hiedelem szerint a kígyó megvédi a szekér utasát a betegségektől, járványoktól, a gonosz szellemektől. A szekerek kígyófejes díszei nem általánosak, csupán néhány, egy körbe tartozó falura jellemzők; ez alapján úgy tűnik, hogy néhány kovácsmester remekei lehetnek. E díszítő formák jellegzetesen Kocsordon, Olcsván, Apátiban, Szamosszegen, Kisarban, Tarpán, Nyírcsaholyban és Nagyecseden lelhetők fel.

 Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népi kultúrája lakosságának zártsága ellenére intenzív kapcsolatban volt a kárpáti és erdélyi hegyvidék népeivel. A különböző eltartóképességű régiók árucseréjében fontos szerepe volt a különböző funkciójú és típusú szekereknek.  A nehéz vasalt szekerek egyik fajtája volt a máramarosi szekér. A sík és hegyi terepre egyaránt alkalmas négylőcsös szekeret fuvarozásra, érc, só, kő szállítására használták. Nevét onnan kapta, hogy a máramarosszigeti vásárokon árulták vasalatlan állapotban. Készítési területe átnyúlt a szatmári és beregi tájakra is. Készült hozzá megrendelésre ernyő is, ezt sószállító és meszesszekerekre rakták fel.

 A disznószállító szekérre helyezett rács a népi formatervezés szép példáját adja. Egyszerű vonalvezetése teljesen alá van rendelve a funkciónak.

Viszonylag könnyű, de erős vasalású szekértípus a nagykárolyi. Messzi útra történő teherfuvarozásra használták. Ez a jármű nagy szerepet játszott Erdély és Felső-Magyarország áruforgalmában. Abba az útvonalba esett, amely Erdély legfontosabb kapuján, a Partiumon vezetett át, különösen a török időkben. Az erdélyi fejedelemség virágkorában itt bonyolódott le a forgalom Erdély és a királyi Magyarország között, de használatos volt egészen a trianoni határok megvonásáig. A NagyenyedKolozsvárDésNagybányaTokajKassa útvonalon jártak a károlyi szekerek. Kassától kiindulva észak felé a Szepességen át Lengyelországba és Pozsony irányába is eljutottak. A nagykárolyi kerékgyártók és kovácsmesterek technikája és szaktudása kisugárzott egészen Debrecenig, Kisvárdáig és a rétközi falvakig is.

                

A szatmári szekerek jellegzetességei észrevehetőek, eltérnek mind a hegyvidékre jellemző nyújtott, kis kerekű járművektől, mind az alföldi magasabb kerekű, keskeny keréktalpú szekerektől. Kisebb kerekei folytán alacsonyabbak az alföldinél. A hátsó kerék olyan magas, mint az alföldinél az első kerék. Az első és hátsó kerekek aránya és az arra épülő szekéroldalak a klasszikus aranymetszés szabályainak ösztönös megjelenését tükrözik a szekereken.

A kerék talpfáinak, illetve az azokat körbefogó ráfoknak a szélessége majdnem duplája az alföldinek. E szekereknél a kisebb átmérőjű kerekek azért kapnak szélesebb talpfát, illetve ráfot, mert a felületi nyomás így oszlik meg.

A szekér oldala is más, továbbá feltűnő a gyérebb vasalás is. A szekéroldalak a kevesebb vas miatt könnyebbek, pálcái, a zápok ritkábbak. A két szekéroldal – általános magyar jellegzetességként – itt is lőcsökre nehezedik, amelyek a kávájukon át a tengelyre viszik át a kitámasztást, egészen a tészli végén lévő tengelyvégszegig. A szekér saroglyája elöl-hátul egyenes, díszítésként a magyar bajusz itt is megjelenik valamint a faragott saroglyagombok fokozzák az esztétikai igényességet.

A hátsó kerék előtt lévő kígyófejes sallangok, amik a felhécet kötik össze a bérfával, csak díszként szolgálnak. A hátsó kerék előtt, az alsó szekéroldalra baltatartó karika van felszerelve, amiben tartották a baltát hogy keréktöréskor csúszófát lehessen vágni vele az erdőszélen. A sallangó előtt egy fonott vesszőkosár, a korsótartó van a felső bérfához erősítve. Ugyanitt az első lőcs mögött a felső bérfán a baltatartóhoz hasonló karika van, amibe a tarisznyát vagy az abrakos tarisznyát akasztották

 A szekéroldalra kötelező volt szekértáblát akasztani a tulajdonos és a község nevével, valamint a szekérszámmal. A kocsiderék alja, a szekéraljdeszka lehetőleg egy szálból volt. Jobb oldalon az első lőcs előtti zápon volt az ostornyéltartó hüvely, mely készülhetettt fából, vagy kovács által hajlított vasból.Az ülés az első lőcsök mögött a felső bérfára keresztbe tett lócaszerű deszka volt, amire pokrócot vagy szénahordó lepedőt terítettek. A módosabbak mívesen faragott „magyarbajuszos” kényelmes utazást biztosító karosülést használtak.

 

Az sem mindegy, milyen igaerő húzza a járművet: ló vagy ökör. A lószekér erősebb vasalású és mindig van első felhéce, mert ehhez kapcsolódik a szépen ívelt hámfa, majd az istráng. Az ökörfogatnál ez elmaradhat, mert a szekeret a rúdszárnyba erősített szekérrúdon és az ehhez kapcsolt jármon keresztül húzza az ökör.A szekér további ismérve a járása, kotyogása, de csak az újabb fajtáké, mert a fatengelyű szekérnek nincs ilyen egyedi „beszéde”, amit a kovács a kerékagyban lévő hüvely, a puska beállításával alakít ki. A jó hallású utcabeli akár a szekér hangjából is megmondhatta, este ki jön hazafelé. A nyikorgásról persze csak a gondatlan gazdát lehetett felismerni, aki nem kente a tengelyvéget kulimázzal, kocsikenőccsel.

Szatmárban jellegzetes a szekér színe is. Az új szekér vasalása fekete. A fa részek pirosak, mint Kocsordon, Panyolán és Apátin, vagy zöldek, mint Tarpán vagy Kisarban. Néhol e két színt cifrázták: például a négy kerék és a lőcsök pirosra, a többi rész zöldre volt festve. . A rangosságát díszes vesszőfonású szekérkas is emelhette.

Módosabb gazdáknak ünnepi alkalmakra, lakodalmakra egy könnyebb, rövidebb és keskenyebb futószekerük is volt ezüstszürke vasalással, dohánybarna festéssel.